114.
2008 szeptember 9. | Szerző: jewel8
Furcsák, nagyon furcsák az emberi kapcsolatok. Írtam erről egyszer egy blogot, de a véleményem azóta sem változott. Semmi sem az, aminek látszik. Valami láthatatlan úton haladunk egymás felé, vagy éppen távolodunk egymástól attól függően, hogy a Mester hogy alakítja az életünket. Vonatok mennek el mellettünk, utak kanyarodnak a semmibe, hogy aztán újra megpillanthassuk őket a távolban. Ha nagyon akarnánk, talán el is érhetnénk, hiszen csak karnyújtásnyira van az egész, de képtelenek vagyunk azt az egy bizonyos lépést megtenni. Máskor meg szaladnánk, futnánk, az akaratunk is megvan, csak egy hatalmas szakadék választ el két embert egymástól. Végeérhetetlen szakadék. Olyan is van, hogy minden összejön. Megtörténik a találkozás, de most meg olyan láthatatlan taszítás, ellentét feszül, ami lehetetlenné tesz minden közeledést. Aztán megtörténik a csoda. Minden passzol, minden egyértelmű, nyílt, őszinte érzelmek feszülnek, nincs akarat, nincs tévedés, nincs észérv, csak a szeretet és a szerelem uralkodik mindenek felett. Ritka kincs. Ritka, de nem lehetetlen.
113.
2008 szeptember 4. | Szerző: jewel8
Csak létezem. Élek. Lélegzem, eszek, iszok, néha beszélek, de inkább még azt sem. Örülök, ha nem kell beszélnem, ha nem kell belemosolyognom a világba. Létezem. Alszom, de fáradtan ébredek. Rémálmok gyötörnek. Tegnap elmenetm fodrászhoz. 1 éve ez gyökeres változást hozott (ilyen gyakran nem kellene), most nem érzem. Nincs bennem az a tetszeni akarás, mint akkor. Lassan folynak a napok. Folynak és én észre sem veszem. Csak arra eszmélek, hogy már megint reggel van, már megint menni kell, csinálni kell, tenni kell. Ez a KELL zavar. Eddig ez is örömet okozott. A munka. Szívesen csináltam. Ma csak teszem a dolgom. Meddig még? A könyv kiesik a kezemből. Nem kapok utána. Nem is emlékszem, mikor olvastam egy értelmes gondolatot. Verseny lesz. Ez tegnap kicsit lendített a futáson, de az sem az igazi. De legalább most van miért. Nem a győzelemért, nem a pólóért, nem azért, hogy kimondják a nevem. Nem. Csak azért, hogy legyőzzek magamban valamit. Valakit. Hogy megmutassam, másként is lehet. Talán akkor, ha az sikerül, akkor lépni is tudok, mosolyogni, olvasni, élni.
112.
2008 szeptember 3. | Szerző: jewel8
Azt álmodtam, hogy kitárt ajtók küszöbén állok. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha valamelyiken is lépni tudtam volna. De csak álltam megkövülten, bámultam ki és be, és képtelen voltam bármelyik lehetőséggel élni. Persze, mint ahogy szokott ez lenni, csak az egyik volt lehetőség, a másik csak amolyan mézesmadzag, ami csak az ember álmaiban létezik, de mint lehetséges választható út jelen volt az álmaimban. Az álmokban sok minden jelen van, ami a valóságban nevetséges lenne. Az egyik ajtón be kellett volna lépnem, a másikon ki. Először kifele próbálkoztam, de azt vettem észre, hogy bilincsbe fog valami láthatatlan szál. Mint egy pók hálójában. Minél inkább szabadulni akarok, annál jobban keveredek bele, és szinte lehetetlen a kilépés. Már a sarokból figyel, minden mozzanatom lesi, minden mozdulat egyre közelebb visz hozzá. A vége az, hogy állok mozdulatlan, ha nem akarok áldozat lenni. Vagy kapaszkodok kifele, de akkor óhatatlanul Enyém az áldozati bárány szerepe. A másik nyitott ajtón be kellene lépni. Ezt még szeretném is. Hívogat, csalogat, de itt is baj van. Hatalmas szakadék tátong köztem és az ajtó között. Egy szakadék, amelyen átjutni lehetetlen. Nincs segítség, nincs kapaszkodó, nincs semmi, ami megkönnyítené az átjutást. Csak allok a köszöbön, sóvár pillantásokkal nézek a nyitott ajtóra, az eszem tudja, hogy azon belépni én sohasem fogok, de mégis állok és várok valamiféle csodára. Állok és egy idézet kiabál ki a fejemből:
“Hagyja a dagadt ruhát másra,
Engem vigyen fel a padlásra”
Akarnám, de nem tudom értelmezni. Akarnám, de nem vagyok képes lépni. Akarnám, de nem tudok mozdulni., nem tudok hallani, nem tudok érezni, nem látok, nem kiabálok. Csak állok a kitárt ajtók köszöbén.
111.
2008 szeptember 1. | Szerző: jewel8
Talán ez a világ rendje. A Kincsek nem igazán értik a Vadászok gondolkozásmódját, és a Vadászok sem értik, a Kincsek mit miért tesznek. Alaphelyzetben ez természetes. Ez a más szemmel látás az egyik dolog, ami vonzóvá teszi egyiket a másik számára. A kincsek általában a szívükkel gondolkoznak, míg a Vadászok racionálisabbak, észemberek. Nem mondom, hogy hidegen és számítóan racionálisak, de a döntéseiket nem érzelmi síkon hozzák. Ezt időnként nehéz a Kincseknek elfogadni, de tegyük hozzá, a föld felett hozott döntések sem mindig érthetőek. Sokat gondolkoztam azon, hogy folytassam-e ezt a blogot. Nincsenek észérvek. De,hát én nem is Vadász vagyok, hanem Kincs, tőlem nem várja el senki, hogy az eszemre hagyatkozzam. Így, hosszas vívódás után a folytatás mellett döntöttem. Ne horkanj fel Csacsi Öreg Medve! Ez a Kincs már nem az a Kincs! Csak tudod, kell egy hely, ahol elmondhatom azt, amit sehol máshol. Ez egy olyan szupertitkos blog lesz, amiről tényleg csak azok tudnak, akik nagyon fontosak nekem. Ez a blog már nem Neked fog szólni Vadász, bár tudom, hogy olvasni fogod. Mégsem fogom emiatt cenzúrázni, vagy ilyesmi. Egyszerűen írom, mert írnom kell. Tegnap a Fővadásszal volt egy hosszas beszélgetésünk. Azt hittem, elég jól leplezem, hogy megviselt ez a dolog, de ráébresztett, hogy bizony csapnivaló színész vagyok. Könnyedén átlát rajtam. Sétáltunk a Dzsungel utcáin, úgy ahogy nagyon régen nem tettük, és arról beszélt, hogy mennyire megijedt attól, hogy elveszíthet. Nem tudom. Kicsit őszintétlennek éreztem. Kicsit olyan érzésem volt, hogy ez az egész megváltozom dolog nem is miattam van, hanem a férfiúi büszkeség miatt. A birtoklási kényszer, bármi áron megtartani, ami az enyém. Egyenlőre várok. Várok, és játszom. Én is. Próbálom eljátszani a mosolygós, csupavidám Kincset. Talán több sikerrel, mint eddig.
110.
2008 augusztus 28. | Szerző: jewel8
Lassan sikerül egyik dolgot elvonatkoztani a másiktól. Nem mondom, hogy nem volt nehéz ez az út. Azt sem mondom, hogy nem került iszonyatos energiákba, hogy végre kinyissam a szemem és elfogadjam a helyzetet. Tartottam magam. Igen, kívülre mutattam, hogy milyen piszok erős vagyok, még ezt is könnyedén lenyelem, mert tudom, hogy ami történt, az nem az én hibám, talán nem is a Tiéd. De belül emésztett valami. Nem tudnám megmondani, hogy mi, csak azt tudtam, hogy már semmi sem olyan, mint volt. Valami légyféle került a levesbe, és az a leves már sohasem lesz olyan ízletes, mint előtte volt. Akkor talán tényleg ki kellene borítani a kukába. Nem igaz? Nem tudtalak meggyászolni, mert a körülmények nem olyanok voltak, hogy azt megtehettem volna. Nem tudtalak elsiratni. Nem tudtam eltemetni a legkedvesebbet, ami az életemben volt. A szerelmünket. Aztán tegnap, amikor elolvastam azt a hideg levelet, akkor már tudtam, hogy mit kell tennem. Talán ennek is meg kellett történnie? Nem tudom. Elköszönök. Sajnálom, hogy nem akarod, hogy bármiképp is az életed része maradhassak, mint ahogy azt más Kincs megteheti. Csupán ennyit sajnálok. Dehogy, még ez sem teljes így! Még ez sem igaz. Sajnálom még az elmúlt szerelmünket. Légy nagyon boldog, Vadász a VALÓSÁGODban!
109.
2008 augusztus 22. | Szerző: jewel8
Nem kell bocsánatot kérned Vadász! Soha nem haragudtam Rád. Kicsit nehezemre esett ugyan a dolog, de haragudni akkor sem tudtam. Egy kődarab volt akkor a szívemen, amikor elszaladtál, a torkomat egy gombóc szorította össze, de hibáztatni csak a Sorsot tudtam akkor is. Aztán, ahogy ott ültem hosszú órákig a buszra várva, majd utána a buszon, rájöttem, hogy még ezt sem tehetem. Nem haragudhatok senkire. Tulajdonképpen hálásnak kell lennem, mert sikerült találkoznunk, megölelhettük egymást, belenézhettünk egymás szemébe. Mindez szerencse. Szerencse, hogy két ennyire egy hullámhosszon lévő ember találkozik. Szerencse, hogy ennyi szép nap adatott nekünk. Ajándék. Isteni ajándék, mégha a vége ez is lett. Annyira jó lenne néha a tanácsodat kérni. Te ismersz a legjobban. Biztosan tudnád, mit kell tennem. (Tényleg kellene a tanácsod!) De Te most nem vagy. Nem beszélhetek Veled, nem írhatok Neked. Ez a legrosszabb, hogy csak ez a két átkozott blog, ami összeköt bennünket. Tudom, mit gondolsz most! És igazad van! Örülök, hogy ennyi is van.
108.
2008 augusztus 19. | Szerző: jewel8
Igazad van, Vadász, talán tényleg nem a rím a lényeg. Hogy is lehetne szavakkal leírni az érzelmeket, azokat a legbensőbb dolgokat, amiket az ember még magának sem képes elmondani? Még prózában sem mindig sikerül, hogyan sikerülhetne mindez rímekbe szedve? Persze, azért próbálkozik az ember, vagy így, vagy úgy, mert ki kell mondani, el kell mesélni, ami láthatatlan, mert tudnod kell Vadász! Nekünk úgysem maradt más lehetőségünk. Talán ez sem helyes. Nem helyes, hogy írok. Tudom, hogy így sokkal nehezebb. Mégis jövök és kopogtatom a billentyűket abban a reményben, hogy talán elolvasod, talán addig, amíg olvasod kicsit még a Kincsed lehetek. Talán megérted azt, amit egyébként olyan nehéz megérteni. Azt, hogy nem egyszerű a szálakat elvarrni, elszakítani örökre. Azt, hogy még mindig itt motoszkál az a kilenc betű!
107.
2008 augusztus 15. | Szerző: jewel8
Tudom Vadász, hogy az idő nem áll meg, sőt visszafele sem forognak az óra mutatói. Az idővel nem lehet harcolni. Meg lehet ugyan próbálni, lehet kisérleteket tenni, de ami elmúlt, ami kimondatott, azt visszahozni már a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet. Igen ám! De mi van azokkal a dolgokkal, amik nem akarnak szót fogadni az időnek? Egyszerűen nem veszik tudomásul, hogy nekik már csillapodni kellene, halványulni és szép lassan felejtődni? Mi van azokkal a dolgokkal, Vadász!? A szerelemmel például? A szeretettel, amit csak egy Kincs érezhet a Vadásza iránt? Lehet-e parancsolni ezeknek a buta kis érzéseknek, amikor folyton itt tolonganak a szív magasságában, vagy gombócként a torkomban? Nem tudom őket kordában tartani. Itt vannak, csiklandoznak, fojtanak, kergetőznek a józan ésszel, de egyszerűen nem állnak be a sarokba. Mit tegyek, Vadász?
106.
2008 augusztus 14. | Szerző: jewel8
Új értelmet nyertek a dolgok, Vadász! Éreztem én, hogy nem szabad lezárnom ezt a blogot, hogy írnom kell, hogy tudni akarsz rólam, mint ahogy én is szeretnék tudni arról, hogy érzed magad, mik az álmaid, miről szólnak a mindennapjaid. Megtaláltam az elrejtett csodát! Egészen véletlenül, de ráakadtam és a szívemet átjárta egyfajta boldogság! Ne aggódj, Vadász! Nem ringatom magam hiú reményekben. Tudom, hogy nem lesz visszarendeződés, hogy mi már soha nem leszünk fizikailag egy pár, de azt is érzem, hogy a szíveink még nem engedték el egymást. Az enyém még biztosan nem a Tiédet. Az eszem tudja, hogy vége, de a gondolataim még mindig körülötted járnak, Téged hiányolnak. Szeretnék tudni Rólad! Nem akarok én semmit ezzel. Nem kérek számon, mert nincs mit, nem akaszkodok koloncként a nyakadba, hagyom, hogy éld az életed. Talán csak az aggódás az, ami miatt szeretném, ha nem vesznél bele a világ sűrűjébe, ha tudhatnék Rólad valamit. Az aggódás, meg a szeretet. Mindenesetre jó tudni, hogy nem engedted el a kezem, hogy úgy gondolsz Rám, mint a Kincsedre, mert az vagyok, és az is maradok örökre, a Kincsed. A Vadász Kincse!
115.
2008 szeptember 12. | Szerző: jewel8
Igazad van, ha tudnád, mennyire igazad van. Vannak időszakok, amikor jéggé fagyunk. Megbénít bennünket valami nagyon rossz, valami kimondhatatlan furcsaság. Talán még sírunk is egy kicsit, persze csak ha módunk adódik rá, kesergünk, fájunk, aztán csak azt vesszük észre, hogy már nem is mi vagyunk. Látjuk magunkat kívülről. Látjuk, amint jégbefagyva állunk az úton, mert mozdulni nehéz, szinte lehetetlen. Nem értjük, mi történik, mi történt, nem értjük, hogyan is jutottunk idáig. De megtörtént, mint ahogy az is megtörténik szinte mindig, hogy a sóhajunk fejut a Naphoz. Először Ő sem tudja, mi a helyes, mi is az, ami jéggé dermesztett. Neki ezek a dolgok semmiségek. De aztán jön a segítség. És ez a jó, hogy mindig jön segítség. Így, vagy úgy, de mozdulnak a kezek, feléd nyúlnak és felemelnek. A Nap felé. Ne hidd, hogy a Nap teszi ezt Veled! Nem. Ő csak a kezeket küldi. A többi már a mi dolgunk. Csakis rajtunk áll. Hiába akarna Ő bármit is, ha a szívedet nem nyitod ki a befogadásra, ha nem nyújtod a kezed elfogadásra. Én megtettem. Könnyebb már, oldódik, melegszik. Él, újra mozdul és lélegzik, és újra szeret az én jégbe zárt szívem.
Oldal ajánlása emailben
X