104.
2008 augusztus 8. | Szerző: jewel8
Valami van a levegőben. Valami feszültség, vagy mifene, amitől tótágast állnak a dolgok. Szerelmek születnek és halnak meg körülöttem, valaki jön, más valaki elmegy. Lehet, hogy eddig is történtek ilyenek, de eddig nem figyeltem fel ezekre a dolgokra, valahogy csak azt láttam, hogy én milyen nagyon szerencsés vagyok. Ugyan ezt vallom a mai napig, mégis az érzékeim kifinomultak a párkapcsolati válságokra. Talán csak azért, mert én is hasonló vagyok? Egy biztos. Olyan dolgok kezdik értelmüket veszíteni, amik eddig boldogságot okoztak. Nem megy a futás például. Egyszerűen raknám a lábaimat egymás után, figyelek a légzésre, keresem a ritmust, keresem a harmóniát, de csak tompa fáradtságot találom és a merevséget. Nem tudok gyönyörködni az eddig olyan kedves szépségekben, észre sem veszem a vándorokat az úton. Tegnap olyasmi történt velem, ami eddig soha. Fel akartam adni a futást féltávon. Persze ráfogtam a melegre, a fejfájásra, a fáradtságra, a szúnyogokra, de tudom, nagyon is jól tudom, hogy ezek csak kifogások. A probléma gyökere sokkal mélyebben van. Talán itt bal oldalt a szegycsont magasságában. Persze, megy az út tovább, kanyarodik is kicsit, kaptató is van, mégis valamit érzek a levegőben.
103.
2008 augusztus 5. | Szerző: jewel8
Tudod, rettenetesen megörültem, amikor megszólalt a telefon. A kijelzőjén a Te neved olvastam, amikor felvettem, a Te hangodat hallottam. Azt mondtad, csak álmodtam az egészet, hogy csak az érzékeim játszottak velem valami kegyetlen, buta játékot, és csak az számít, hogy itt vagy nekem, és nagyon, és igazán, és örökké az a kilenc betű. És én akkor boldog voltam, amíg a vihar fel nem ébreszett. Persze, hogy ez volt álom és nem az, ami történt. Gyakran álmodok még Veled. Gyakran látom a tükörben a mosolyodat, gyakran hallom a hangodat a szoba szegletéből, gyakran érzem a nyakam gödrében a csókod. Olyankor ott vagyok a sportpálya eldugott lelátóján, vagy a nagyvárosi kávéház pisla fényében. Újra erőt vesz rajtam a keresgélés izgalma, a várakozás letargiája. Pedig tudom, hogy nincs értelme. Az eszem tudja, de a szívemnek nem lehet parancsolni. Milyen bolond is az ember! Fél életén át vár. Vár valamire, valakire. a másik fél életében meg megpróbálja elengedni azt, akit olyan sokáig várt. Sohasem értettem. Hát most itt van. Nekem is ez jutott. Mégsem adnám egy percét sem!
102.
2008 július 20. | Szerző: jewel8
Amikor úgy érzed, vége, hogy nincs tovább, hogy az egész életed nem más, mint vegetáció, na, akkor kell belemosolyogni az Élet képébe, Velike Kincs! Akkor kell a démonoknak ajtót mutatni. A félelem démona minden ember lelkében ott van. Az enyémben éppúgy, mint a Vadászéban, mint a Tiédben. De talán még a legnagyobb hangú politikuséban, a gyárigazgatóéban, a világméretű holding elnökében is. Démona csak annak nincs, akinek a szívében nem lakik szeretet, de az meg beteg ember Velike Kincs! Lelkileg beteg. Ne engedj utat a démonaidnak, akkor visszakoznak, akkor nem mernek támadni. Észrevetted, hogy a kutya is akkor támad, ha megérzi a félelmet? Ösztönlény, mint ahogy a félelem démona is. Igen, Velike Kincs, az élet ajándék. Meg kell becsülni minden egyes percét. Ma itt vagyunk, de ki tudja, itt leszünk-e holnap is? Éppen az idő rövidsége miatt kell megbecsülni ezt a legdrágábbat, amit a Sors adhatott. Ne engedd magadhoz a félelmet, nézz szembe vele, köpj a szemébe, mondd meg Neki, hogy rossz helyen jár. Akarj, nagyon akarj élni Velike Kincs, mert az élet szép, még akkor is, ha időnként egyedül érzed magad a démonaiddal! Tudd, én itt vagyok. Bármikor segítek harcolni a fránya démonokkal!
101.
2008 július 18. | Szerző: jewel8
Hibát követek el, óriási hibát, hogy engedek a csábításnak a józan ésszel szemben, Vadász! Ez az esélytelenek nemtörődömsége. Mégis írnom kell, pedig tudom, hogy minden egyes betű egy újabb seb a szívemen. Az eszem tudja, hogy minden szálat el kellene varrni, ahogy azt tetted Te is. De, tedd a szívedre a kezed! Boldogabb lettél tőle? Nem hiszem! Még akkor sem, ha a döntésed meghozatalának pillanatában így láttad a legjobbnak. Félre ne érts! Megértelek. Tudom, milyen nehéz volt ez Neked. Mégis! Had legyek egy kicsit önző, olyan, amilyen arcomat Te sohasem ismerhetted meg. Biztos, hogy ez volt a legjobb megoldás? Te szabadnak születtél Vadász! Minden mozdulatod, minden szavad erről árulkodott, most mégis kalitkába zárt madár vagy, aki először a hangját veszíti el, aztán már a tollai is kihullanak, és … a mese végét Te is ismered. Most megyek Vadász! Tudd, nem haragszom! Hogy is haragudhatnék, amikor annyira nagyon szeretlek!
100.
2008 július 16. | Szerző: jewel8
Ez nem a Vadász döntése volt, de nem is a Kincs volt az, aki az utoló szót kimondta. De az a szó belefutott az éterbe, megtette a sok-sok kilómétert, és beleszakadt a Kincs fülébe. Attól a pillanattól a Kincs halott. Élő halott. Feladta az álmait, nem küzdött, nem könyörgött, csak méltósággal tűrte a vereséget, mint egy halálos betegséget. Este belenézett a tükörbe. Állta a saját tekintetét. Aztán először csak lesütötte a szemét, majd a feje hagyatlott le, végül elfordult. Elfordult önmagától. Ne is lássa a Kincset, ne is lássa a Nőt, ne is lássa magát, ne is lássa a fájdalmat a legördülő könnycseppekben. Szíve szerint fekete lepellel vonná be a tükröket, mint tették azt régen, halottas házaknál. Mert ma is meghalt valaki. Meghalt a Kincsben lakó szerelmes asszony. Nem Kincs már, csak egy zsebben lapuló kavics.
99.
2008 július 14. | Szerző: jewel8
Furcsa helyzet ez , Vadász! Azt hittem, majd számolatlanul fogom írni Neked a bejegyzéseket ebbe a blogba, most meg úgy néz ki, talán még a 100. sem fog megíródni. Tudod, először csak a felhők gyülekeztek. Na, nem olyan apró, gomolygó bárányfelhők, amiket olyan nagyon jó nézegetni hanyattfelve a fűvön, hanem viharokat ígérő, fekete, rosszat sejtetők. Az egyik még el sem vonult, már ott volt a következő, de az már tüzes istennyilával fűszerezve. Teleszórta a levegőt feszültséggel, azzal a vad, féltékeny feszültséggel, ami elől jobb, ha menekül az ember gyereke. Nekünk meg csak egy aprócska ladikunk ringatózott a vízen. Emlékszel, Vadász? Emlékszel a pillanatra, amikor elindultunk? Mindig ettől a pillanattól tartottunk. Mindig a haragos tenger, a hullámokat kavaró szél, a vadul tomboló vihar volt a félelmünk tárgya. Talán nem kellett volna ennyire félnünk tőle. Meghívtuk, igen, idevonzottuk a vihar ördögét, az összes démonokat. Beengedtük a félelmet, engedtük, hogy befeketítse a szerelmünket. Kapaszkodtunk egymásba, próbáltuk egyenesben tartani ezt az árva kis ladikot, de úgy látszik a vihar erősebb, nekünk fejet kell hajtanunk. Nem tudom, mennyire vagy erős, Vadász, mennyire tudod kormányozni a ladikot, hagyod-e, hogy a tenger szelleme elvegye Tőlünk a legdrágábbat: a szerelmet. Tudom, hogy nehéz a küzdelem, tudom, hogy fáradt vagy, tudom, hogy már az evezőket is elvesztettük, tudom, hogy a vihar erősebb, mint amire számítottunk, tudom, hogy korábban jött, mint jósolták. Sok mindent tudok Vadász! Mégis félek. Most félek.
98.
2008 július 11. | Szerző: jewel8
Csak ültem a forró homokban egy nagyon messzi dzsungelben és Rád gondoltam, Vadász! Arra, hogy ezt a szépséget Neked is látnod kellene. Látnod kellene a tenger és az ég hihetetlen kékjét, a felhők vakító fehérségét. Látnod kellene a hullámok fodrozódását, a medúzák áttetsző bukdácsolását. Ott kellene lenned velem, hideg sört iszogatni a homokban, kéz a kézben sétálni az üres parton, belehallgatni a szél muzsikájába. Egymásba kapaszkodva beleugrani az ismeretlen mélységbe, sikoltani a félelemtől, majd a végén rszketve megállni és büszkén egymára mosolyogni: Ezt is megcsináltuk! Néznünk kellett volna a delfinek önfeledt játékát, félszemmel figyelve a másikat, hogy vajon Ő is látja-e, úgy látja-e! Egyáltalán csak lenni egymásnak, Vadász. Csak lenni és szeretni. Ez kellett volna.
97.
2008 június 30. | Szerző: jewel8
Figyeld majd a napot Vadász! A lemenő nap utolsó, vörösen izzó fényével üzenek Neked. Esténként csak ki kell ülnöd a kuckód elé, az arcodat a napba fordítani, behunyni a szemed és tudni fogod, mit érzek irántad. Tudni fogod, hogy hiába a nagy távolság, a szívem vigyáz Rád, a gondolataim Nálad járnak. Csak fordulj a lemenő nap felé, Vadász! Nézd a felhőket! Bennük látod majd mosolyomat. Mert mosolygok Rád akkor is, amikor viharok tombolnak, amikor a tengerek haragosak, amikor a csónak borulni látszik. Én akkor is ott leszek Veled! Hallgasd a szelet, Vadász! Abban hallod meg hangomat, amint Feléd kiálltok, vagy halkan suttogom a füledbe, mennyire nagyon szeretlek, és milyen nehéz elviselni a hiányodat. Csak ülj ki a ház elé esténként Vadász, és én ott leszek. Csak várj, és én megjövök.
96.
2008 június 26. | Szerző: jewel8
Talán az a baj, Vadász, hogy túl hamar elfogadjuk a dolgokat. Hogy belenyugszunk a rosszakba, és természetesnek vesszük a jókat. Egy érdekes dolog történt velem, ami talán okulásul szolgálhat bárkinek, akit egy kicsit is érdekel, hogy kinyissa a szemét a saját lelkének megértésére. Tudod, hogy nem ez az egyedüli blog, amit írok. A másikban is érzéseket írok, de nem a Veled kapcsolatos érzéseimet, hanem csak rezdüléseket a mindennapokból. Nos, ebben a másik blogban írtam a démonokról, én törpéknek nevezem őket, akik megmérgezik a napokat, akik elbizonytalanítanak, amikor jól érzed magad, szemedbe köpik a gyengeségedet. Ezek a törpék gyakran mondanak mindenfélét. Gondolkodásra kényszerítenek, talán irigységből, talán csak úgy, mert az a dolguk, káoszt okoznak. Igazi Őskáoszt Vadász! Egy barát Vadász azt mondta, ne ijedjek meg a törpéimtől, azért dolgoznak, hogy én igazi Kincs lehessek. Talán igaza van. Egy biztos, most is dolgoznak. Keményen, kegyetlenül, állhatatosan. Amiért hagyon, hogy tegyék a dolgukat az az, mert a sok munkájuk eredménye maga a Kincs lesz. Én leszek, ÉN! Egy dolgot nem hagyok nekik, Vadász! Nem hagyom, hogy elvegyék tőlem a szerelmedet, nem hagyom, hogy megingassák a sajátomat, mert ebben a pillanatban ez az egyedüli, ami számít, ami igazán számít, Vadász!
105.
2008 augusztus 13. | Szerző: jewel8
Talán a legjobban a várakozás izgalma az, ami hiányzik. Az, hogy minden reggel biztos lehettem abban, hogy az új nap tartogat valami izgalmasat, ami összeköt Veled. Az izgalom, hogy van-e mail, hogy láthatlak-e, hogy hallhatom-e a hangod. A feszültség, a csodára várás, ami hiányzik. Mert tudod csoda volt minden egyes szó, minden telefon, minden perc, ami csak a kettőnké volt. Most olyan üres és tartalmatlan az idő. Hiába próbálom megtartani, valahogy kifolyik az ujjaim közül. Talán, mert nem kell elmesélnem senkinek, hogy mi volt velem. Hiányzik, hogy írhassak pár sort Neked, hiszen minden reggel azzal kezdtem a napot. Most meg csak nézem a monitort, kattogtatok ide-oda, de nem találok örömet a régi helyeken. A képeknek nincs színe, a futásnak nincs ereje, a szavaknak nincs csattanója. Lassan haladok, nagyon lassan.
Oldal ajánlása emailben
X