103.

2008 augusztus 5. | Szerző: jewel8 |

 Tudod, rettenetesen megörültem, amikor megszólalt a telefon. A kijelzőjén a Te neved olvastam, amikor felvettem, a Te hangodat hallottam. Azt mondtad, csak álmodtam az egészet, hogy csak az érzékeim játszottak velem valami kegyetlen, buta játékot, és csak az számít, hogy itt vagy nekem, és nagyon, és igazán, és örökké az a kilenc betű. És én akkor boldog voltam, amíg a vihar fel nem ébreszett. Persze, hogy ez volt álom és nem az, ami történt. Gyakran álmodok még Veled. Gyakran látom a tükörben a mosolyodat, gyakran hallom a hangodat a szoba szegletéből, gyakran érzem a nyakam gödrében a csókod. Olyankor ott vagyok a sportpálya eldugott lelátóján, vagy a nagyvárosi kávéház pisla fényében. Újra erőt vesz rajtam a keresgélés izgalma, a várakozás letargiája. Pedig tudom, hogy nincs értelme. Az eszem tudja, de a szívemnek nem lehet parancsolni. Milyen bolond is az ember! Fél életén át vár. Vár valamire, valakire. a másik fél életében meg megpróbálja elengedni azt, akit olyan sokáig várt. Sohasem értettem. Hát most itt van. Nekem is ez jutott. Mégsem adnám egy percét sem!