123.

2009 január 8. | Szerző: jewel8 |

Valami nagy – nagy üresség tátong bennem. Háború dúl a lelkemben. Hadakozik egymással a jó és a rossz, és nem vagyok biztos abban, hogy a fehér kerül ki győztesen. Apokalipszis kicsiben. Az én saját, külön kis világvégém, ahol darabjaira hullik szét minden, a világmegváltás elfelejt jönni, az elemek iszonyú csatákat vívnak egymással, mielőtt bekövetkezik a nagy csend. Egy atomreaktor kismiska ahhoz képest, ami bennem zajlik most. Tudom, hogy volt már így, túléltem. Az ember sok mindent képes túlélni. A világvégét is. Remélem. Kicsit olyan lehet ez az egész, mint az altatás. Szépen, fokozatosan veszíted el önmagad. Először csak a külvilág szűnik meg a fényeivel, hangjaival, melegével, aztán már a saját szívdobbanásodat sem hallod, és jön a zuhanás. A zuhanás bele a semmibe. Nem tudod, lesz-e visszaút, van-e egy árva fűszál, amibe belekapszkodhatsz, nyújt-e valaki egy darab kötelet, amivel kievickélhetsz. Egyszerűen süllyedsz a semmibe. Kegyetlen érzés. Fájdalmasan keserű. Most nem veszíthetem el a hitemet! Nem veszíthetem el magamat. Istenem! Küldd azt a kötelet!