124.
2009 február 10. | Szerző: jewel8
Most, hogy mondod, talán látlak is ott a peron másik oldalán. Puha hópihék szállingóznak körülöttünk, egyet-egyet felkap a szél, vad forgással sodorja erre-arra. Kabátban vagy, jó meleg, puha kabátban. Most szeretnék belebújni a bélésébe, beszívni a bőröd illatát, de bárhogy erősködök, csak a kéményekből felszálló füst szaga csapja meg az orromat. Valahol harang szól. Egyre csak üti, hogy bimm-bamm, bimm-bamm. Soha véget nem érő egyhangúsággal. Nézek, egyre csak nézek át a Te oldaladra. Szólnék is, kiáltanék, vagy csak suttognék szavakat, de istentelen robajjal vágtatnak a vonatok kettőnk között. Azt sem értem, mit mondasz, pedig valamit kiáltasz onnan, a másik oldalról. Jó lenne szájról olvasni, mert látom, hogy beszélsz hozzám Te is, látom, hogy mozog a szád. Nézel mélyen a szemembe, szuggerálsz, akarod, hogy értsem, mit mondasz, talán értem is, csupán a lényeget, de a válaszomat elmossa a hangosbemondó recsegése. Nem merek elindulni, nem merek mozdulni, nehogy szem elől tévesszelek, mert félek, hogy soha nem találnék Rád újra. Emberek jönnek-mennek körülöttünk, valaki eléd áll, odébb lépsz, valaki elém áll, lépnék, de nincs hova. Becsukom a szemem. Látom az arcodat, látom, ahogy mosolyogsz, ahogy megérintesz a májusi napsütésben. Ez jó, nagyon jó. Így maradok. Maradok.
123.
2009 január 8. | Szerző: jewel8
Valami nagy – nagy üresség tátong bennem. Háború dúl a lelkemben. Hadakozik egymással a jó és a rossz, és nem vagyok biztos abban, hogy a fehér kerül ki győztesen. Apokalipszis kicsiben. Az én saját, külön kis világvégém, ahol darabjaira hullik szét minden, a világmegváltás elfelejt jönni, az elemek iszonyú csatákat vívnak egymással, mielőtt bekövetkezik a nagy csend. Egy atomreaktor kismiska ahhoz képest, ami bennem zajlik most. Tudom, hogy volt már így, túléltem. Az ember sok mindent képes túlélni. A világvégét is. Remélem. Kicsit olyan lehet ez az egész, mint az altatás. Szépen, fokozatosan veszíted el önmagad. Először csak a külvilág szűnik meg a fényeivel, hangjaival, melegével, aztán már a saját szívdobbanásodat sem hallod, és jön a zuhanás. A zuhanás bele a semmibe. Nem tudod, lesz-e visszaút, van-e egy árva fűszál, amibe belekapszkodhatsz, nyújt-e valaki egy darab kötelet, amivel kievickélhetsz. Egyszerűen süllyedsz a semmibe. Kegyetlen érzés. Fájdalmasan keserű. Most nem veszíthetem el a hitemet! Nem veszíthetem el magamat. Istenem! Küldd azt a kötelet!
122.
2008 december 10. | Szerző: jewel8
Betmenkének … is
A Kincs kincs marad míg a Világ világ! Talán kicsit magányosabb, talán nem is fénylik annyira, hangja sem olyan már, mint régen, az egykoron megélt csodákat is belepte már a pókháló, de nem kell félni, Kincs kincs maradt. Lehet az is, hogy a Vadász már más utakon jár, kényszerű mellékvágányokon. Talán szomorú még egy kicsit, hogy nem dédelgetheti drága Kincsét, és a Kincs is bánatos, mert nem csókolhatja le a Vadász könnyeit, de amit a Sors egyszer kigondolt, az ellen nem lehet tenni. Az ellen nem, de a szerelmet féltve őrzi mindkettő a szívében. Néha előveszik, leporolják, elméláznak az elmúlt hónapok eseményein. Olyankor megcsillan a Kincs szemében egy-egy könnycsepp, a Vadász olyankor feszült és ideges, és történik valami, valami megmagyarázhatatlan furcsaság. A gondolatok találkozása. Kicsit olyan ez az egész, mint amit az emberek telepátiának hívnak, olyankor újra érzik, erősen érzik azt a valamit, amit az okosok úgy hívnak SZERELEM. De az Élet ellen, a mindennapok ellen nem lehet mit tenni. A mese folytatódik, csak más szereplőkkel,…vagy ugyanazokkal? Ki tudja? Talán csak Ők ketten tudják. Egy Kincs, aki még mindig Kincs, és a Vadász.
121.
2008 október 28. | Szerző: jewel8
És a film pereg tovább. Oda sem figyel már rá senki, csak peregnek a kockák a háttérben, csak ritkán szakítja meg valami nem várt esemény, egy reklám, egy hirdetés. Pereg a háttérben. Oda sem figyel rá senki, a történet megfakult, a szereplők megöregedtek, talán már a téma sem az, ami volt egykor, mikor a vetítés elkezdődött. A kezdetekre sem emlékszik már a leghűségesebb néző sem, valahol elveszett az éterben, valahol felszippantotta a idő. A kópia megkopott, a vetítés szakadozott, csak a szereplők mosolyognak még egymásra szemérmesen. Játszanak, mert játszani kell. Játszanak egy filmet. Egy vígjátékot, egy drámát, egy romantikus darabot, egy krimit, egy sorozatot, valamit, amit az élet ír. Sokszor azt sem veszik észre, hogy senki nem kíváncsi már semmire, mégis játszanak. Egymásnak. Mert ez a film jó. Játszani való.
120.
2008 október 20. | Szerző: jewel8
Van úgy, hogy az ember terhesnek érez bizonyos dolgokat, vagy egyszerűen csak mást akar, még az sem biztos, hogy jobbat. Egyszerűen mást. Egy olyan életet, amit nem élhet, mert az elképzelt élet, nem egyezik az valósággal. De attól az még lehet jó, élhető! Olyan is akad, hogy megtennénk bizonyos dolgokat, de egyszerűen nem vagyunk rá képesek. Nem a tehetség hiányzik, nem az alkotókedv, hanem valami más, valami kézzel fogható. Itt most nem arra gondolok, hogy nincs tinta, nincs festék, vagy éppen a vászon hiányzik. Nem, nem erre gondoltam, hanem a magányra, egy fészekre, egy eldugott kis lyukra, ahol az alkotás létrejöhet. Egy pontra, ahol Isten kézen foghatna és vezethetne, ahol ha nem is realizálódhat a nagy mű, de a csendes kis zug meleget és biztonságot áraszt. Igen, van, hogy fizikai akadályok adódnak. De gondolj bele! Hányszor van az, hogy valami sokkal nagyobb, sokkal különb dolog hiányzik a nagy műhöz! Isten hiányzik. Isten és egy darabka tehetség. Hiába lennének meg a körülmények, ha Isten nem fogná a kezed, ha nem lenne tehetséged ehhez, vagy ahhoz a dologhoz. Akkor már inkább fizikai akadályok legyenek, csak tudjam, hogy van, aki vezeti a kezem, ha itt az idő.
119.
2008 október 14. | Szerző: jewel8
Van, hogy gyilkos indulatok feszülnek az emberben. Törni-zúzni kellene, falaprítani, szétmarcangolni, egy sodrófával agyoncsapni, megfojtani, kerékbe törni, felnégyelni, felakasztani, vagy mit tudom én, csak enyhüljön kicsit az indulat. Valami megváltozik ilyenkor az ember sejtjei között. Gyilkos kémia. Nem is kell hozzá sok. Néha elég egy rossz nézés, egy szó, egy mozdulat. Persze a gyilkosság a legritkább esteben realizálódik. Szerencsére. Talán ugyan az a kémia dolgozik akkor is, amikor lefogja a kezet, ami lendülne, ütne, szúrna, törne. Talán ugyanaz a folyamat csillapít, ami gerjeszt. Akkor hogy lehet, hogy megtörténik mégis? Megtörténik, ha másképp nem gondolatban, megtörténik a valóságban. Az agy meg csak hagyja, hogy szeretett lénye, aminek ő csupán egy része, mégha az irányító része, akkor is, tettekre ragadtassa magát, kilépjen a kontroll szorító fojtogatásából és kiabáljon, üssön, vagy legrosszabb esetben gyilkoljon. Hagyja, hogy elszakadjon a cérna, túlcsorduljon a pohár, hogy túlfeszüljön a húr. Hagyja. Pedig csak egy hűvös kéz kellene a homlokra, egy csillapító simogatás, egy mosoly, egy csendes suttogás. Angyali kémia.
118.
2008 október 6. | Szerző: jewel8
Az ilyen fejfájós, szürke reggeleken minden olyan bonyolultnak, nehézkesnek tűnik. Nem ringat a zene, nem simogat a szél, nem mos tisztára az eső. Ilyenkor sajnálom magam, holott tudom, hogy ez is élet velejárója. Ilyenkor csak teszem egyik lábam a másik elé, látszólag céltalanul, kopogtatom a billentyűket látszólag minden rendszer nélkül. Sajátosan furcsa érzés. Mintha a testem nem is az enyém lenne, mintha a mozdulatokat valaki más tenné, mintha a gondolataim nem is bennem születnének, én csak egy gép vagyok, csak egy rozsdás, agyonhasznált gép, képtelen arra, hogy tegye a dolgát. Persze aztán mégis teszem. Valahogy az ember mindig felülkerekedik a letargián, valahogy elviseli a fájdalmat még akkor is, ha az megkeseríti a mindennapokat. Nem is tudom már, milyen az. Milyen fájdalom nélkül ébredni, vagy éppen fájdalom nélkül hajtani álomra a fejem. Megszoktam már, szinte hiányzik is, ha netalán egy-egy órácskára elköltözik belőlem valahova. Persze nem megy túl messze, hogy biztosan visszataláljon, és támadjon, hogy rágjon, hogy emésszen.
117.
2008 szeptember 29. | Szerző: jewel8
Lassan múlik az idő. Bár, az idő viszonylagos, mint ahogy minden egyéb dolog is viszonylagos. Nézőpont kérdése. Van néhány dolog, ami egyik pillanatban észszerűnek és biztosnak látszik, hogy a következő pillanatban darabjaira hulljon szét ez a bizonyosság. Időnként megáll az idő. Akármilyen akarommal akarjuk, nem mozdulnak a mutatók, nem mozdul semmi, mintha légüres térben lennénk. nem jut el hozzánk hang, sem fény, sem érzés, csak ülünk, vagy állunk megkövülten és nem értjük, miért lassítva peregnek a filmünk kockái. Aztán elindul, először csak a homokszemcsék gyorsulnak, aztán már csak foltokat látunk, mert annyira gyorsan folyik az idő, hogy nem látunk semmit, csak foltokat, villanásokat. Nincs idő semmire, minden lüktet és pulzál, minden zajong és fülsiketítő zajjal idegesítően fészkelődik az agy zugaiba. Nincs középút. Nincs középút?
116.
2008 szeptember 18. | Szerző: jewel8
Néha magam sem tudom, mit gondoljak,hogyan kezeljek egy-egy dolgot. Például a feltűnésedet, Vadász! Ne ijedj meg! Nem bánom, sőt kifejezetten kedvemre való. Újra érzem a cinkos egymásramosolygást, mint annak idején, a megismerkedésünkkor. Megjegyzem, most sokkal könnyebb volt kimondani azt a bizonyos 9 betűt, mint akkor. Most valahogy sokkal kevésbé jön aza a furcsa szorongás, nem árválkodnak tétován a gondolataim, amikor Rád gondolok. Tegnap Barátnő Kincs volt nálam. Most egy másik folyó partján sétáltunk. Nem tudom, miért, de a szemem folyton a partot fürkészte, hátha meglát két egymáshoz símuló csónakocskát. Emlékszel még? Hogyne emlékeznél! Hányszor kanyarodott a szó vissza Hozzád, Vadász! Ha tudnád, hányszor! Valahogy, nem tudom, miért, összekötlek a lusta folyóval. Kezdetben csak egy fatális véletlennek köszönhetően, ma már tudatosan. Kell, hogy szeresd a folyót, a folyómat, a lágyan ringó csónakot, az ég kékjét, a fák buja zöldjét. Szeress engem, Vadász, csak annyira, mint én Téged!
125.
2010 november 8. | Szerző: jewel8
Még mindig hiányzol! Ne hidd, hogy elfeledlek.
Oldal ajánlása emailben
X