119.

2008 október 14. | Szerző: jewel8 |

 Van, hogy gyilkos indulatok feszülnek az emberben. Törni-zúzni kellene, falaprítani, szétmarcangolni, egy sodrófával agyoncsapni, megfojtani, kerékbe törni, felnégyelni, felakasztani, vagy mit tudom én, csak enyhüljön kicsit az indulat. Valami megváltozik ilyenkor az ember sejtjei között. Gyilkos kémia. Nem is kell hozzá sok. Néha elég egy rossz nézés, egy szó, egy mozdulat. Persze a gyilkosság a legritkább esteben realizálódik. Szerencsére. Talán ugyan az a kémia dolgozik akkor is, amikor lefogja a kezet, ami lendülne, ütne, szúrna, törne. Talán ugyanaz a folyamat csillapít, ami gerjeszt. Akkor hogy lehet, hogy megtörténik mégis? Megtörténik, ha másképp nem gondolatban, megtörténik a valóságban. Az agy meg csak hagyja, hogy szeretett lénye, aminek ő csupán egy része, mégha az irányító része, akkor is, tettekre ragadtassa magát, kilépjen a kontroll szorító fojtogatásából és kiabáljon, üssön, vagy legrosszabb esetben gyilkoljon. Hagyja, hogy elszakadjon a cérna, túlcsorduljon a pohár, hogy túlfeszüljön a húr. Hagyja. Pedig csak egy hűvös kéz kellene a homlokra, egy csillapító simogatás, egy mosoly, egy csendes suttogás. Angyali kémia.