Az ilyen fejfájós, szürke reggeleken minden olyan bonyolultnak, nehézkesnek tűnik. Nem ringat a zene, nem simogat a szél, nem mos tisztára az eső. Ilyenkor sajnálom magam, holott tudom, hogy ez is élet velejárója. Ilyenkor csak teszem egyik lábam a másik elé, látszólag céltalanul, kopogtatom a billentyűket látszólag minden rendszer nélkül. Sajátosan furcsa érzés. Mintha a testem nem is az enyém lenne, mintha a mozdulatokat valaki más tenné, mintha a gondolataim nem is bennem születnének, én csak egy gép vagyok, csak egy rozsdás, agyonhasznált gép, képtelen arra, hogy tegye a dolgát. Persze aztán mégis teszem. Valahogy az ember mindig felülkerekedik a letargián, valahogy elviseli a fájdalmat még akkor is, ha az megkeseríti a mindennapokat. Nem is tudom már, milyen az. Milyen fájdalom nélkül ébredni, vagy éppen fájdalom nélkül hajtani álomra a fejem. Megszoktam már, szinte hiányzik is, ha netalán egy-egy órácskára elköltözik belőlem valahova. Persze nem megy túl messze, hogy biztosan visszataláljon, és támadjon, hogy rágjon, hogy emésszen.